15. Egy halk 💌 hang, ami számít

A két fiatal, ázsiai nő a busz négyes ülését foglalta el. Az egyikük a kislányával, a másikuk a kisfiával utazott. A gyerekek négy-öt évesek lehettek, és apró játékokkal a kezükben nagyokat kacagtak, miközben a nők elmélyülten beszélgettek. 

Egyszer csak az egyikük kapkodva felpattant, megragadta a kisfiú kezét és rohant az ajtóhoz, miután rádöbbent: elfelejtett leszállni. Már nyomta a leszállásjelzőt, de a buszvezető csak egy pillanatra állt meg, aztán zárta is az ajtót és indult tovább, mintha nem hallotta volna a kétségbeesett, tört angolsággal elhadart kiáltást:

- Kérem, nyissa ki az ajtót!  Le szeretnénk szállni! 

Nem tudtam nézni, ahogy ott toporognak, elveszetten, nyelvi nehézségekkel kiszolgáltatottan. Egyszerűen fölálltam és előre kiáltottam:

- Kérem, álljon meg és nyissa ki az ajtót! 

Egy kis, forgalom nélküli utcácskában voltunk éppen, így ez semmilyen problémát nem okozott volna, ráadásul még a megállót sem hagytuk el teljesen. 

A sofőr meg is állt, de nem nyitotta ki az ajtót. A visszapillantó tükrön keresztül vitába kezdett velem. Miért nem nyomták meg időben a gombot? Miért késlekedtek? Majd őt, a buszvezetőt fogják megbüntetni, mert feltartotta a forgalmat. 

Én pedig higgadtan csak ennyit ismételtem:

- Igen, értem. Kérem, nyissa ki az ajtót. 

Ez a kis mantra - az igen, értem és kérem - végül célba ért. Az ajtó kinyílt, ők leszálltak. A másik nő, aki még maradt a kislányával, újra meg újra megköszönte, amit tettem. Még a telefonján egy fordító alkalmazáson keresztül is megfogalmazott egy üzenetet, majd megmutatta nekem a magyarul megjelenő szavakat: "Nagyon köszönöm. Légy áldott, és legyen szép napod." 

És az volt. Szép napom lett. Mert megengedtem magamnak, hogy a saját kényelmemet félretéve megszólaljak másokért. 

A csodák tanítása 5. leckéje szerint soha nem amiatt vagyunk zaklatottak, amit gondolunk. A buszsofőr valószínűleg már régóta cipelt magában egy adag feszültséget, és most közvetve én lettem az, akire ráönthette. De én nem szálltam be ebbe a táncba.

Nem volt fontos, hogy igazam legyen, ezért nem vitatkoztam. Nem akartam győzni, csak segíteni. És ez a döntés - amikor az automatikus reakció helyett az együttérzést választjuk - pontosan az, amire A csodák tanítása kér minket. Arra hív, hogy emlékezzünk: az ego mindig azt akarja, hogy igaza legyen. A Szentlélek viszont mindig segíteni akar. Nekem most sikerült a Szentlélek hangjára hallgatnom.

Legközelebb, amikor tanúja vagy valaki kiszolgáltatottságának, akár az utcán, akár egy buszon, akár az élet más területein, figyeld meg magadban: megszólal-e a Szentlélek hangja? Megjelenik-e az a halk belső késztetés, amely azt mondja: 

- Állj ki érte! Most te lehetsz a válasz az imájára. 

Ha meghallod ezt a hangot, ne némítsd el. Szólalj meg. Akkor is, ha remeg a hangod. Akkor is, ha furán néznek. Akkor is, ha vita lesz belőle. A lényeg: ne hagyd, hogy a közöny győzzön.

Minél többször sikerül ezt megtenned, annál tisztábban fogod hallani a Szentlélek hangját, és egyre kevésbé fog érdekelni, hogy kinek van igaza. Így a világ egy kicsit barátságosabb hellyé válik. Először benned, aztán másokban is, akikkel találkozol. 

Talán csak egy ajtó nyílik ki valakinek. De lehet, hogy ez lesz az a pillanat, amikor újra hinni kezd az emberekben.

🔔 Ez volt hát a Csodanapló, ahol csodákra hangolt hangjegyzeteket, őszinte gondolatokat találsz arról, hogy mit jelent ma A csodák tanítása szerint élni. Ha egyetlen hangjegyzetről sem szeretnél lemaradni, akkor a SUBSCRIBE feliratra, vagy a kis harang ikonra kattintva fel is tudsz iratkozni a Csodanaplóra, és értesítést kapsz, ha új hangjegyzetet osztok meg. Olyan, mintha hangos leveleket küldenék neked időről időre. 😊

Két hangjegyzet között pedig gyere és nézz körül a https://www.csodautas.com/ oldalon, vagy írj nekem e-mailt a [email protected] címre. 

Várlak! 💖